Még mindig nem hiszem el… Olyan, mintha csak álmodnék! Először 1993-ban, a Brass Age zenekar tagjaként ültem mögötte a zenekari buszban, utoljára szeptember 15-én, Szakcsival… Mi történik? Felfoghatatlan… Olyan volt Ő, mint aki örökké ott lesz ha kell, meg akkor is ha nem számítasz rá. Aztán mégis jön… Kivel megyünk? Zolival! Az jó, akkor minden rendben lesz… A music-business Toyotája: semmi sallang, csak a laza profizmus, bármikor bárhonnan bárhová pontosan, precízen, professzionálisan, de nem utolsó sorban kedvesen és emberi módon. Kezdetben a sok étlap a kocsiban, aztán meg a DVD lejátszó, később már az sem kellett, csak a viccek. Pillanatok alatt ráállt az agyam a frekvenciádra és egymás után ontotttuk magunkból a nagyobbnál-nagyobb hülyeségeket. Mostanra már nem annyira bírom a kilómétert, de Veled ez is mindig más volt. Köszönöm a sok-sok viccet és hogy mindig hazahoztál, bármi is volt. Nagyon fogsz hiányozni mindnyájunknak!
Jó utat Neked!

Egy óriás ment el - In Memoriam Szakcsi

Még gyerek voltam, épphogy betöltöttem a húszat, amikor először találkoztunk személyesen. Robival, Barczával, Botos Ferivel próbáltunk fent, a Szakcsi család otthonában. Bár nem szólt semmit, mégis féltem tőle. Nem kritizált, csak hallgatott minket a sarokból - egészen addig, amíg Robi ki nem küldte Őt a szobából. Azt hiszem mindnyájunkat feszélyezett a jelenléte, hiszen már akkor, a kilencvenes évek elején egy óriás volt Ő. Elképesztő erő, és karizma áradt belőle. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz és egyszer-kétszer már Ő is hívott muzsikálni. Minden alkalommal igazi magasiskola volt ez számomra,  a nyitva levés tanodája. Az esetek többségében nem nagyon kapott instrukciót az ember, de ha kapott is, akkor is arra kellett számítani, hogy semmi sem úgy lesz, ahogyan megbeszéltük. Rá figyelni kellett - muzsikusként és hallgatóként egyaránt! A zongora mögül, játékával irányította a zene alakulását, váratlanabbnál váratlanabb helyzeteket teremtve egyfolytában.

Emlékszem, még a kétezres évek első felében kvartettben játszottunk a Columbus Jazz Klubban. Annyit mondott, hogy sztenderdek lesznek. egymás után kezdte el a legnyilvánvalóbb számokat. A head in-ek még csak-csak stimmeltek valahogy, de utána teljes “összevisszaság”-ba fordult minden dal. Látva tanácstalanságomat, kb a második szám közepén rám mosolygott, és túlkiabálva a triót annyit mondott: “ez ilyen szabad zene, nincsenek szabályok” Kénytelen voltam belehelyezkedni a szituációba, kinyitni a fülem és menni velük. Életreszóló élmény volt ez a koncert.

Aztán később Gyuszival és Imrével a Rákfogóban hasonló mély igazságok kerültek felszínre, de akkor már sokminden nyilvánvaló volt számomra, és tényleg csak a befogadás és a nyitvamaradás volt a feladatom. Azt hiszem ez volt az a korszak, amikor sikerült neki lebontania bennem a felé való megfelelést. Így lehet csak igazából muzsikálni. 

Nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi hat évben, szerencsés vagyok, amiért ilyen sokat játszhattam vele, egy méterről hallgathattam ahogy zongorázik. Nagyon bánt, hogy nem tudtam időt szakítani rá, hogy együtt hallgassuk meg az Operát… hónapok óta agitált, hogy menjek fel hozzá, de valahogy sosem jött össze. Amikor nekem volt alkalmas, akkor neki nem, vagy épp valaki beteg lett… azt beszéltük, hogy a hónap második felében mindenképpen összehozzuk. Elkéstem… sajnálom rohadtul.

Legutóbb szeptember 15-én játszottunk Pécsett. A koncert előtt és után az öltözőben egymás után jöttek a sztorik és velük együtt a legmélyebb bölcsességek. nagyon hálás vagyok, amiért ilyen közelről kaphattam meg az ő zsenialitását színpadon és a zenekari buszban éppúgy. 

photo - Virág STÉPÁN